JABŁONIEC 1914
Limanowskie Stowarzyszenie Historii Ożywionej
Aktualności
dodano: 16-06-2021 16:11:09,
odsłon: 121
PL / HU
"Forradalmi tartalommal töltődik a visegrádi együttműködés" - Kovács István polonista a Mandinernek
Írta: Heincz Barnabás
 
„A visegrádi országok polgáraiban apránként mintha kialakulóban volna egyfajta összetartozás-tudat.” Kovács István polonistával, a lengyel-magyar kapcsolatok és a magyar konzervatív szellemi élet doyenjével beszélgettünk térségünk történelméről, a V4 három évtizedéről, lengyelekről és magyarokról, Kárpátokról és kultúráról. Nagyinterjúnk!
 
 

Kovács István 1945-ben született Budapesten, Széchenyi-díjas történész és Babérkoszorú-díjas költő, író, műfordító, polonista. A Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja. Felsőfokú tanulmányokat az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem-lengyel szakán folytatott, s 1970-71-ben Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként a Bécsi Egyetemen tanult történelmet. 1972 és 1981 között az MTA kelet-európai irodalmak kutatócsoportjában dolgozott. 1981 óta az ELTE Lengyel Tanszékén tudományos munkatárs, 1992-ben szerezte meg a történettudomány kandidátusa fokozatot. 1990 és 1994 közt a Magyarország varsói nagykövetségének kulturális tanácsosa, 1994-95-ben és 1999-2003-ban krakkói főkonzul. Gyermekei: Kovács Orsolya, a jelenlegi varsói magyar nagykövet, illetve Rosonczy-Kovács Mihály, a magyar népzene Junior Prima-díjas követe.

 

***

 

Idén lett harmincéves a visegrádi együttműködés. Három évtizeddel ezelőtt mit jelentett Visegrád a generációjának? Harminc év távlatából jobbat várt, vagy rosszabbat? 

A rendszerváltozás apránként annak is fogalmi szinonimája lett, hogy előbb-utóbb csatlakozhatunk az Európai Unióhoz. „Előbb” azok az országok, amelyek a társulásra leginkább rászolgáltak. A visegrádi országok között méltatlan tülekedés vette kezdetét annak bizonyítására, hogy ki kerülhet be az első körbe, s az első körrel az Európai Unióba. A magyarok 1956-os áldozatvállalásukra hivatkoztak, a csehek és a szlovákok – míg Csehszlovákia szét nem vált – 1968 tavaszának reformmozgalmára és a Varsói Szerződés államaitól elszenvedett megszállásra, a lengyelek a Szolidaritásra.

 

"Közben mindegyikük igyekezett a másik fejét a víz alá nyomni."

 

Vagyis mindegyikük a legjobbnak akart feltűnni a brüsszeliták szemében – akár a másik kárára is. Ez pedig ellene hatott a hiteles összefogásnak. Brüsszel fütyült a vélt vagy valós történelmi érdemekre. Mindennek a varsói Magyar Nagykövetségben lecsapódó hírei, számomra, a magát még a rendszerváltozáshoz kapcsolódó illúziókban ringató újsütetű diplomata számára letaglózóak voltak. Történelmi ismereteim alapján ugyan tisztában voltam azzal, hogy a világpolitikában csak akkor vannak érdemek, ha azok valami módon nagyhatalmi érdekeket is szolgálnak.  A V4-ek ütőképessé tételének folyamata valójában a 2010-es magyar kormányváltozással kezdődött. Persze addig is alakultak intézmények, alapítványok, születtek kezdeményezések, amelyeket meg lehetet tölteni valós tartalommal, s amelyekre támaszkodni lehetett. De a folyamat beindításához szükséges volt a magyar miniszterelnök markáns politikai akaratára és kockázatot is magában rejtő vízójára.

A rendszerváltás után mindenki jó tanuló akart lenni, akár a másik kárára is? 

Igen, az 1990-es évek első felében még a nagyhatalmi protektorhoz való dörgölőzés káros múltbeli reflexe működött, nem annak meggyőződésen alapuló felismerése, hogy a nagy egységen belül a „köztes Európában” élő népeknek össze kell fogniuk, meg kell oldaniuk a történelmi leckeként feladott sorsközösség vállalását, ami természetesen napi „aprómunkaként” egymás politikai, kulturális, gazdasági támogatását is jelenti. Az olasz egységmozgalom egyik apostola, Giuseppe Mazzini írta az 1830/31-es lengyel szabadságharc leverése után, hogy

 

"az Orosz Birodalom és Germánia között őrlődő kis népeknek össze kell fogniuk, különben elpusztulnak."

 

Meddig tartott a jó tanulói státusz? Hiszen manapság inkább rossz tanulóként gondolnak ránk. 

Az Európai Unióba való bekerülés felgyorsítására minden bizonnyal hatott a NATO-ba való gyors felvételünk, amelyhez persze az Európa által tétlenül, mondhatni, pelenkás csecsemőmód bámult délszláv háború és Jugoszlávia bombázása is hozzájárult. Mindenesetre megszívlelendő tanulságul szolgálhatott, hogy 2004-ben – érdemek ide, érdemek oda – egyszerre tíz országot tereltek be az Európai Unióba.  

Kudarc lenne a 2004-es bővítés a visegrádi együttműködésnek? 

Nem tudom, Brüsszel milyen céllal dobta be a többkörös bekerülhetés csaliját. Ha mondjuk, 2004-ben vagy már előbb csak a V4-ek kerülnek be az Európai Unióba, tömbjük a klasszikus uniós országok árnyékában, vagy finomabban szólva, szomszédságában erősíthette volna összetartozásuk tudatát, az együttműködés készségét. Így azonban feloldódtak, a „tízekben”, a „tízekkel” járó gondokban. Ez lett volna a cél? 

Akár ez is lehetett. A szivarfüstös szobákban sok minden eldőlhetett.  

Nem akarok fantáziálni. Ami fontos,

 

"a V4-országok polgáraiban apránként mintha kialakulóban volna egyfajta összetartozás-tudat."
 

Átértékelődőben van az Osztrák-Magyar Monarchia is, amely nem börtöne, hanem együttélési kerete volt e népeknek – Galícia révén a lengyeleknek is.

Még a harmincéves jubileumnál maradva: ha kortárs szakirodalmat olvasunk a visegrádi együttműködésről, a fő vezérfonalat minden esetben az EU- és NATO-csatlakozás vágya jelenti – semmi más. Megalapozott ez az állítás? 

1956 őszén a semlegesség volt a magyar vágyak netovábbja. Emögött persze rendíthetetlen törekvés volt az Európához való visszatérés. Ez a kommunista diktatúrát elszenvedő országok majd mindegyikének, így Csehszlovákiának és Lengyelországnak is célja volt. A lengyel politikai gondolkodás Ukrajnát, Belorussziát és Litvániát, vagyis a hajdani Jagelló-birodalmat is beemelni tervezte az Európai Unióba még az 1980-as években. 1956. november 4. után az egyik magyar vidéki rádióadó utolsó éterbe lőtt mondata az volt: „meghalunk Európáért”. Milan Kundera 1984-ben közzétett híres esszéje, A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája is leszögezte, hogy

 

"az európaiság eszméjét a közép-európai országok őrzik."
 

A rendszerváltozás küszöbén a követelések közt teljesen természetes programpont volt az Európai Unióhoz való csatlakozás. A NATO felé a Szovjetunió meglepően gyors összeomlása révén nyílt meg az út, amelyet utóbb mintha kikövezettnek látnánk.

Az imént említett 2004-es EU-bővítés kellemetlen mellékízén kívül milyen kudarcok érték az együttműködést? Erről eddig keveset beszéltünk. 

A kudarc össztérségi volt, bár a rendszerváltozás országai – attól függően, hogy milyen állapotban találta őket a változás – ezt eltérő szinten szenvedték meg. A nyugati tőke megjelenése létkérdés volt, hogy a szocializmus kényszer-nagyüzemeiben elsorvadt gazdaság életre keljen. A tőke azonban nem szentimentális. A tőkés se az. Bizonyság rá, hogy közülük sokan azért magánosítottak megannyi üzemet, gyárat, nagyvállalatot a térségben, hogy az ezt követő megszüntetésük révén piacot szerezhessenek, bővíthessenek. Szemérmetlenül raboltak. Ez a korszak véget ért. Ehhez szükséges volt az állam határozott és hatványozott szerepvállalása 2010-től. De míg az bekövetkezett, túl sok csalódás, keserűség rombolt egyént és közösséget egyaránt. Ezzel kapcsolatban pedig mindig eszembe jut Szent Hedvig királynő. Miután megkoronázását követően férjével, Jagelló Ulászlóval látogatást tett Poznań környékén, rengeteg aprójószággal lepték meg. Megtudván, hogy a szegényektől szedték el a neki szánt adományokat, mindent visszajuttatott a tulajdonosuknak. Amikor emiatt magasztalták őt, megjegyezte: „De ki adja vissza nekik a könnyeiket?”

Közép-Európának nem volt Szent Hedvigje. Lehettünk volna felkészültebbek erre a privatizációs hullámra? 

Egyáltalán a rendszerváltozásra lehettünk volna felkészültebbek? Egyénileg igen, de a közösségi felkészültségnek maga a megdöntendő diktatúra volt a gátja. A lengyelek a Szolidaritás révén politikailag felkészültebbek voltak, de ugyanúgy saját illúzióik és a gazdasági összeomlással fenyegető becsapódottság áldozatai lettek, mint mi, magyarok. Ami a lengyelek számára mégis óriási előny volt, az az, hogy Lengyelországban – annak következtében, hogy Gomułka ellenállt a szovjet követeléseknek, míg Kádár szinte elébük ment – nem volt kolhozosítás. Megmaradt egy olyan osztály, a parasztság és vele együtt egy olyan kisvállalkozói réteg, amely életmódja, mentalitása szerint önmagáért felelősséget tudott érezni. A változások leginkább megszenvedője a munkásság volt, pedig a rendszer megdöntése igazából neki köszönhető. Hiába van a máltai találkozó, ha nincs a tízmilliós tagságot felsorakoztató Szolidaritás. Az érem másik oldalát nézve: a Szolidaritás egyik bázisának tekintett, napi többmilliós veszteséget „termelő” Katowicei Kohóműben 80 ezer ember dolgozott. A rendszerváltozás utáni bezárásával ennyi ember került volna az utcára. A munkásosztály erősítését szolgáló pártpolitika jegyében szinte minden kisvárosban létrehoztak egy nagyüzemet, amely munkahelyet, bölcsődei, óvodai elhelyezést és évi üdültetést biztosított az ott dolgozóknak és családtagjaiknak. Bezárása a kisváros létét is megrendítette. A társadalom nem kis része lett frusztrált magával a rendszerváltozással szemben. Nem véletlen, hogy 1990 őszén kis híján egy Stanisław Tymiński nevű szélhámos kanadai üzletembert választottak meg köztársasági elnöknek. Hozzátehetjük azt is, hogy sokáig példaként hozták fel, hogy a rendszerváltozást radikális törvényekkel segítő csehek egy bizonyos időre eltiltották a kommunistákat a közhatalom gyakorlásától. És pár év elteltével mi történt?

 

"Az ideológiai karantén idejének lejárta után a nép visszaszavazta őket."
 

Persze újra és újra feltehetjük azt a kérdést is, hogy a nyugat döntéshozói mennyire voltak felkészültek a közép-európai rendszerváltozásra? A felkészültségen felelősség is értendő.

 

 

 

Említett egyfajta frusztrációt. Ez milyen mélyen maradt meg az emberekben? Politikai tapasztalatok leszűrhetőek egy ilyen kudarcból? 

A társadalmat hosszú ideig áthatotta egy olyan érzés – vagy áthatja ma is? –, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a nyugatnak. Hogy 1990-ben rabbilincsünkkel együtt a lábbelinket is lehúzták. És választott vezetőink ez ellen nem tettek semmit. Pedig kellett volna. A tenni bátorság meghatározó tulajdonságjegye a 2010-es választáson hatalomra került kormánynak, amelynek volt mersze világrészek fölött terpeszkedett pénztabukat ledöntő intézkedéseket hozni a pénzügyi, gazdasági, morális válság felszámolása céljából.

 

"A visegrádi négyek együttműködése is ettől kezdve töltődött fel – mondhatni – forradalmi tartalommal,"
 
 
s lett generátora annak az emancipációs törekvésnek, amelynek révén az Európai Unió harmadik pillérét alkothatja Németország és Franciaország mellett. 

Ha ma ránézek a visegrádi együttműködésre: lehet, hogy van közös tudat vagy történelem, az együttműködés természete politikai, amennyiben pedig politikai változás következik be, a szövetség is meglazulhat. Érdemes volt az együttműködés alapjait politikai alapokra helyezni, vagy kihúzták a V4 lába alól a talajt még azelőtt, hogy beteljesíthette volna emancipációs célját? 

Fontos, hogy a mindennapok szintjén a lengyel, magyar, cseh és szlovák emberek között milyen a kapcsolat, működik-e közöttük a mosoly diplomáciája, amelyben ott a törekvés, hogy értsék, ismerjék egymást és tudatában legyenek közös dolgaiknak. És ez új tartalommal töltheti meg a szomszédos országokban élő magyarok iránti felelősségünket is. A politika ehhez most jó hátszelet ad.

 

"A magyarok és a szlovákok talán soha nem voltak annyira nyitottak egymás felé, mint az utóbbi időben."
 

Igor Matovič sokat javított a szlovák-magyar kapcsolatokon és ezzel a Visegrádi Együttműködés kilátásain is. 

Megbukott azonban az orosz vakcinabeszerzés miatt. 

Igen, de ez egy viszonylagos bukás. Kiállásának bátorsága már részben eleve rehabilitálta Matovičot. Ha elkezdik Szputnyikkal oltani a szlovák lakosságot, rehabilitációja teljes lehet, ha nem is pozsonyi parlamentben, a társadalmi megítélésében mindenképpen. És ez számunkra is fontos. A vakcinaügy egyébként nem csak a szlovák politikának, hanem a lengyelnek is formálója, befolyásolója. Ráadásul egy hosszú időn átívelő politikai indulatoktól pandémiás időszakban. A szőrmeállat-tenyésztéssel kapcsolatos törvény, az abortusztörvény, az alkotmánybírósággal, a bírókkal kapcsolatos reformtervek mind terhelői a közéletnek, amelyre teljes erőbedobással az LGBT-mozgalom is ráveti magát. Miközben Lengyelország gazdasági fejlődése töretlen, s talán az egyetlen európai állam, amelyet nem rázott meg a 2008-as pénzügyi válság.

Gondolta volna három évtizeddel ezelőtt, hogy a varsói eget toronyházak fogják beborítani? 

1995-ben váltam meg először a diplomáciai szolgálattól. Ha csak most, huszonöt év múltán térnék vissza Lengyelországra, nem ismernék rá, olyan elképesztő fejlődésen ment keresztül. Nem egyszer szálltam vitába lengyel ismerőseimmel, akik azt hajtogatták, hogy az 1980-as években milyen olcsó volt a sonka. Nem volt olcsó, ha nyolc órát kellett tíz dekáért sorban állni – replikáztam ilyenkor. Szavaim süket fülekre találtak. Persze tudni kell, hogy amíg az ország 1795 és 1918 között nem létezett Európa térképén, a hatalommal való szembenállás mindenféle formája hazafias cselekedetnek számított. Még inkább az volt a náci megszállás csaknem hat éve és a kommunista diktatúra négy és fél évtizede alatt. A hatalom és a társadalom viszonya éppen ezért külön megítélést igényel. Még a legideálisabb viszonyok között is. Az 1980-as években Sepsiszentgyörgy felé haladva jegyezte meg távoli képére mutatva Farkas Árpád barátom: íme, a kis New York.

 

"Ma Varsót hívják Kelet New Yorkjának."
 

Az az igazság, hogy amikor 58 évvel ezelőtt először Varsóban jártam, már állt a Kultúra és Tudomány Palotájával szemben három huszonöt emeletes toronyház. Akkor a lelkes varsói patrióták azt bizonygatták, hogy pár évtizeden belül körülépítik ezt a „Sztálin-barokk párttemplomot”. Persze a Kultúra és Tudomány palotáját is meg lehetett tölteni igazi kultúrával. Két színház működött a falai között. Az egyikben Józef Szajna Dante-rendezését láttam, a másikban Sławomir Mrożek Mészárszék című darabját. A pártkongresszusok színhelyéül is szolgáló gigantikus mozitermében pedig ott voltam a Henryk Sienkiewicz Özönvíz című regényéből készült, Jerzy Hoffman által rendezett film díszbemutatóján. Az egykor Sztálin nevét viselő Kultúra és Tudomány Palotája ma már műemlék. A szocreál építészet iránt érdeklődők zarándokhelye.

A lengyel kultúra pedig ma is virágzik, igaz már nemcsak a Kultúra és Tudomány Palotájában, hanem szerte az országban. 

A lengyelek rendkívül eredményesen tudják menedzselni a kultúrájukat. Andrzej Wajda neve egybeforrt a lengyel filmművészet világhírével. Életművében azonban ott lüktet az egész lengyel történelem. Egyszerre tudott világpolgár lenni és hazafi. Akárcsak Ignacy Paderewski, a világhírű zongoraművész, aki előtt minden trónterem, minden miniszterelnöki iroda nyitva állt a XIX. és XX. század fordulóján, s aki éppen emiatt Piłsudski kérésére miniszterelnöki és külügyminiszteri posztot vállalt a lengyel történelemben válságos 1919 elején. Ugyanígy intézmény tudott lenni Henryk Sienkiewicz is, miután a Nobel-díjat a Quo vadis? című regényéért megkapta. És tudjuk azt is, milyen morális jelentősége volt annak, hogy Czesław Miłosz pont a Szolidaritás évében kapott Nobel-díjat és utazhatott emigrálását követően először Lengyelországba, ahol megjelenése a közösségi tudat, a szabadságvágy erősítését szolgálta.

 

"Vagyis Lengyelországban a legnagyobbak is csatasorba tudnak állni, ha a helyzet úgy kívánja."
 

És mindig voltak „legnagyobbak”.

Hogyan alakul a lengyelek a magyarképe napjainkban? 

A lengyel politikai küzdelem kihat a magyarságképre is. A Polgári Platform eredendően egy jobbközép, nemzeti liberális párt volt. És mivé alakult át?  Tagjai nem kis része ma már a magyarokat pocskondiázók nemzetközi kórusában hallatja hangját. Élményem ezzel kapcsolatban nekem is van. Egy költő barátom, aki lefordította Az ember tragédiáját, nekem ajánlott verssel lepett meg a közelmúltban, amely valahogy így hangzik: „sohasem gondoltam volna, hogy az orosz-magyar meccsen az oroszoknak fogok drukkolni”. Nem baj, elviseli a barátságunk, ahogy a negatív egyéni megnyilvánulásokat is elviseli a magyar-lengyel barátság. Egyébként hivatalos lengyel körökben az a vélemény, hogy a fiatal magyar politikai elit, például a külügyi, sokkal felkészültebb, mint a lengyel.

 

 ***

 

 

 

 

Mi vitte önt az ELTE történelem lengyel szakára? Milyen kép élt Lengyelországról az 1960-as években Magyarországon? 

Rákosi Viktor A hős fiúk című regénye, amely a szabadságharc fiatal honvédhőseiről és Bem erdélyi hadjáratáról szól. És 1956 őszének valóságos élményei, amelyeket megelevenítettem A gyermekkor tündöklete című regényemben, amelyből Budakeszi srácok címmel játékfilm is készült. A forradalom szeretetélménye volt számomra meghatározó, s a bizonyosság, amely akkor áthatotta a levegőt, hogy a lengyelek velünk vannak. 1963-ban vettek fel lengyel és történelem szakra, s még akkor egy hónapon át jártam Lengyelországot autóstoppal – mint kiderült, sok-sokezer nemzedéktársammal együtt. Úgy fogadtak bennünket, mint 1956 elesett hőseinek utódait. 

Lent Krakkóban Tokaj neve is ismerős, fent Szczecinben Budapest is messze van. Milyen volt hazánk megítélése a kilencvenes években, kulturális tanácsosi és konzuli kiküldetése alatt? 

A rendszerváltozást követő években a lengyelekben még élt az 1956-os magyar forradalom emléke. Tegyük hozzá, a lengyelek hívebben őrizték, mint mi. Ez a kapcsolatteremtés szintjén megkönnyítette a munkánkat. De szembe kellett néznünk a realitásokkal. Egymás után számolódtak fel a magyar gazdasági képviseletek, s a magyar áruk is eltűntek a lengyel piacról. Chilei bort lehetett kapni, de tokajit nem. A chilei boron van állami támogatás, a tokajin nincs – hangzott az indoklás. Vagyis a magyar–lengyel gazdasági kapcsolatok ugyanúgy megsínylették a rendszerváltozást, mint maga a lengyel és a magyar gazdaság is. Számokkal bizonyítható, hogy ma sokkal intenzívebbek ezen a szinten is a kapcsolatok, mint negyedszázada. Mindenesetre

 

"a magyar-lengyel barátság építéséhez békeidőben sokkal nagyobb elszántság és kitartás kell,"
 

mint drámai történelmi helyzetekben. Krakkói főkonzulként arra törekedtem, hogy a települések közötti kapcsolatteremtés építésével kezdjem az alapozást. Közel hetven ilyen partnertelepülési kapcsolat létrejöttében bábáskodtam, s ezek többsége ma is működik. Közöttük voltak olyan testvérvárosi kapcsolatok is, amelyek a szocializmus alatt léteztek, de a kötelékek a rendszerváltozással meglazultak vagy elszakadtak. Ezek újjáélesztésében is részt vettem. A partnerségi kapcsolat nem merült ki önkormányzati képviselők cseréjében: nyugdíjasklubok, iskolák és könyvtárak látogatták egymást, hiszen az embereknek érezniük kell a kötődést. E kapcsolatok sodrásában gazdasági együttműködések is születtek szép számmal. A nagypolitika e kapcsolatokat tudja segíteni, de ha a partnerség jól működik, a politikai elhidegülés időszakát nem érzi meg. A reformkor és a szabadságharc magyar-lengyel kapcsolataival foglalkozva és erről lengyelül is könyvet megjelentetve diplomáciai munkám nagy hátszelet kapott. Rengeteg előadást tartottam, nagyon sokat utaztam, körülbelül 250 emlékhelyet állítottam fel, vagy az első világháborús sírokat illetően állítottam helyre Lengyelországban. Az előadásaim után lelkes hallgatóim közül többen előadták ötleteiket. Ilyenkor mindig az volt a kérésem, hogy küldjék el levélben vagy faxon. Persze írni már csak kevesen írtak, de az ő javaslataikat mindig komolyan vettem.  Hozzá kell tennem, hogy emlékhely állításra soha egy vassal nem rendelkeztem. A pénzt úgy kellett előteremteni. Krakkóban sikerült emléktáblát állítanom Balassi Bálintnak a főtéren álló „bárányos” ház falán, amelynek „elődje” egykor Bekes Gáspár özvegyének, Szárkándy Annának a tulajdona volt.

 

"Az emléktáblát a legnagyobb lengyel szobrászművész, a Wawel alatti tűzokádó sárkány alkotója, egy złotyért készítette el."
 

Csak a bronzöntést kellett megfizetnem. Amikor Krakkó Európa kulturális fővárosa volt 2000-ben a lengyel után a magyar program volt a leggazdagabb. 32 millió forintot kaptam rá a miniszterelnöktől. Sikerült a Nemzeti Galéria száz leghíresebb festményét kiállítani egy háromnyelvű album kíséretében. Ezen kívül tizenhét kiállítást rendezni. Hozzávetőleg kétszáz vendéget szállásoltam el a rezidenciámban. Vagyis a kapott összeg kilencven százaléka programokra ment. Egy rendezőiroda eleve lenyelte volna a pénz felét. A diplomáciai aprómunka részeként érdemes azt is megjegyezni, hogy ahhoz, hogy Krakkó város önkormányzata beleegyezzen a Balassi emléktábla állításába, ki kellett adnom Balassi Bálint válogatott verseinek kötetét, s meg kellett győznöm a Potocki-palota tulajdonosát, hogy a magyar költő bronzdomborműve méltó a házának falára. Az utóbbi volt a legnehezebb. Ha miniszterrel, polgármesterrel, vajdával, rektorral mentem tárgyalni névjegyem mellé mindig letettem a „Mindvégig veletek voltunk…” Lengyelek a magyar szabadságharcban című, lengyelül megjelent vaskos monográfiámat. Általa rögtön egyenrangú partnere lettem a vendéglátómnak. Emléktábla-állítás, könyvkiadás, képzőművészeti album megjelentetése esetén, ha a kulturális vállalkozás közös volt, mindig le kellett tennem az első ezer dollárt, a további két-háromezer dollárt akkor a lengyelek már lelkesen előteremtették. Szóval a diplomata munkájának eredményességét meghatványozza az, ha beépült a fogadó ország tudományos, kulturális életébe. Én ezt megtehettem. 

Nagyon fontosak a testvérvárosi kapcsolatok és az emlékművek is, de beszélhetünk-e közép-európai együttműködésről és perspektíváról, amikor a mai napig nincsen autópálya vagy gyorsvasút Varsóba, a gazdasági együttműködés messze nem kielégítő. Egy magyar vállalat előbb tör be az orosz piacra, mint a lengyelre, a szerves közép-európai fejlődésnek pedig alapja kell, hogy legyen a gazdasági együttműködés és a fejlett infrastruktúra. 

A rendszerváltozást követő első tíz évben, nem tudom, mennyire lehetett bejutni az orosz piacra, az ukránra bejutni, biztos, hogy kockázatos volt. Az 1990-es évek elején rengeteg konzuli ügyünk volt a Fehéroroszországban, Ukrajnában, de még Lengyelországban is kirabolt magyar kamionok kapcsán. A mai viszonyokat nem lehet az huszonöt évvel ezelőttiekhez hasonlítani. Akkoriban a mezőgazdasági kapcsolatokat eleve blokkolta Andrzej Lepper „Önvédelem” nevű parasztpártja, amely többek között azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a magyar gabonát kieresztette a tartályokból a határon. Ma az ilyesmi elképzelhetetlen lenne. A kapcsolattartás kétségtelen fontos eleme a gyors és kényelmes közlekedési lehetőségek megteremtése. De a XVII. és XVIII. században minőségromlás nélkül el tudták szállítani a tokaji bort Tokajból Krakkóba, Varsóba és még tovább is. Persze jó volna, ha a közeljövőben autópálya épülne Eperjes és Dukla – esetleg Sátoraljaújhely és Dukla – vagy nyugaton Rózsahegy és Rabka között. Az, hogy Krakkó és Zakopane között már csaknem megépült a sztráda, azt bizonyítja: hogy

 

"a hegyek nem képezhetnek akadályt – csak a pénzhiány."
 

Emlékszem, 1963 nyarán utaztam először Varsóba. Reggel 6-kor indult a vonat a Keletiből és éjjel 11-re érkezett meg az azóta Múzeumnak berendezett varsói Főpályaudvarra.

A hegyek nem képeznek akadályt, azonban megakadályozták, hogy Magyarország észak fele, Lengyelország dél felé terjeszkedjen a történelem során. A Kárpátok híján nem lennénk barátok?  

Biztos, hogy barátok lennénk. A Kárpátok gerince egyszerre volt hatásos elválasztó és összekötő vonal. És voltak apróbb ellentétek is, a magyar királyok a középkorban érdekterületüknek tekintették a Kárpátoktól észak-keletre fekvő halicsi és ladoméri régiót, amelyet a tatárjárás után többször ütközőállammá akartak szervezni, míg a lengyelek ugyanezt a területet a Lengyel Királysághoz akarták csatolni. Ugyanakkor azzal, hogy Luxemburgi Zsigmond 1412-ben hét és fél tonna színezüstért elzálogosított tizenhárom nagy kiváltságot élvező szepesi szász várost és a három szepesvármegyei várost, az így létrejött sztarosztaság révén a Lengyel Királyság a Kárpátokon átnyúlva 1770-ig beékelődött a Magyar Királyságba.

Történelmi perspektívából mit jelképez a Kárpátok napjainkban? 

A Kárpátok, vagyis a magyar–lengyel határ alkotta Európa legstabilabb határát, amely egy évezred során húsz-huszonöt kilométeren, ha változott. Ez a határ persze Lengyelország 1772-es első felosztása után galíciai-magyar határrá alakult át. Ez a lengyelek szempontjából fontos tény volt. A lengyeleket üldöző osztrák rendőri szervek ugyanis nem léphettek Magyarország területére. A körözött politikai személyről a lembergi kormányzónak jelentést kellett tenni a bécsi rendőrminiszternek. Végül csak a nádor intézhetett az ügyben leiratot a főispánnak, az pedig a szolgabírónak. Nem csoda, hogy

 

"a lengyel menekültek mind az 1830/31-es, mind az 1863/64-es szabadságharc leverése után biztonságban érezhették magukat Magyarországon,"
 

ahol ügyüket a reformországgyűlések is felkarolták. Az I. világháború magyar parlamentjében is volt egy csoport, amely az ifjú Andrássy Gyula vezetésével Lengyelország helyreállítását sürgette. 1916 novemberében az Oroszországtól elfoglalt lengyel területek egy részén ki is kiáltotta a két császár, II. Vilmos és Ferenc József a Lengyel Királyságot, s ezzel az antantot is arra kényszerítették, hogy komolyan foglalkozzék a lengyel üggyel. Az 1917-es februári orosz polgári forradalom kitörése után Franciaországban is lengyel haderő alakulhatott, s Clemançeau bejelentette, hogy a lengyelek a győztesek oldalán foglalhatnak helyet a béketárgyaláson. Lengyelország létrejötte azonban az I. világháború után a legkülönfélébb változásokra felkészült lengyelek óriási véráldozatának köszönhető. A felkészületlen magyar politikai elitnek Trianonnal kellett tehetetlenül szembenéznie. Csekonics Iván nagykövet már 1920-ban megjósolta Teleki Pálnak, hogy a kialakulóban lévő helyzet és a franciák viselkedése Magyarországot Németország karjaiba fogja lökni. Ez történt. Az 1939 márciusában Kárpátalján létrejött közös lengyel–magyar határ jelentősége a lengyelek számára a háború kirobbanása után nőtt meg, amikor mintegy 75.000 lengyel került Magyarországra.

Költőként, íróként hogyan látja, létezik olyan, hogy közép-európai kulturális szellem? 

Igen, Nagy Lajos király nápolyi hadjáratai óta tapasztalható ez, miután a katonáiként szolgáló szellemileg fogékonyabb lengyel és magyar nemesek hazatérve, az itáliai divatnak hódolva terjesztői lettek a kora-humanista eszmeiségnek. Az Itáliából a Magyar Királyságon át a lengyel-litván államig terjedő szellemi áramlatok útját dúlták fel az oszmán hódítók a Magyar Királyság jelentős részével együtt. Németh László volt az, aki 1920 után megfogalmazta a közép-európai szellemi tejtestvériség gondolatát, amely a kisebbségbe került magyar értelmiség nem kis hányada számára is irányadó lett. Ez, ha a szomszédos országokban is hatott, követőkre talált.

Hogyan lehet ezt a kultúrát és örökséget eladni nyugaton vagy akár keleten? 

Nemcsak a lefordított művekkel, de olyan értelmiségi hívek toborzásával, akik e könyvek népszerűsítéséből részt vállalnak. A külföldön működő Magyar Kulturális Intézeteknek részben ez lenne a feladatuk; az adott ország szellemi tekintélyeit megnyerni, megfizetni, Magyarországra utaztatni, hogy kulturális teljesítményeinkről beszámoljanak, róluk előadást tartsanak, vitát generáljanak. 

 

***

 

 

 

Említette, hogy a magyar-lengyel kapcsolatokat nagyon nehéz békeidőkben építeni. Most békeidő van. 

A lengyelek szeretnek bennünket. Külföldi ösztöndíjas tartózkodása során a lányom és a fiam is elmesélte, hogy a lengyelekkel azonnal egymásra találtak a nagy nemzetközi gyülekezetben. Kulturális tanácsosi és főkonzuli működésem során – 1990 és 1995, illetve 1999 és 2003 között – arra törekedtem, hogy a lengyelekben tudatosítsam, miért érdemes bennünket becsülni, szeretni. Így finanszíroztam Márai Sándor két művének – A gyertyák csonkig élnek és Az egy polgár vallomásai – fordítását, s adattam ki Györffy György István király és műve fordítását, hogy a lengyel történészek ne a nyelvileg könnyen hozzáférhető szlovák és cseh feldolgozásokból merítsék a magyar középkorra vonatkozó ismereteiket.

 

"Persze bízom benne, hogy a V4-ek közös történelem írására is képesek lesznek."
 

Márainak azóta az elmúlt húsz évben szinte minden művét lefordították, s gondolatai az igényes lengyel értelmiségi gondolkodásba beépültek. Utóbb sikerült Berta Zsolt Kalef című kitűnő regényét is lengyelül kiadatni, amely az 1960-as évek kádári világáról készít hiteles közelképeket. Annál is hitelesebbet, hogy az író beleszőtte börtönviselt édesapja történetét is.

A közös építkezés biztosan a kultúrában tör előre békeidőben. Történészként, hogyan látja, a történelem ismétli önmagát? 

A történelem hibái egy sodródó társadalomban ismételhetik önmagukat, aminek a következménye rossz csillagállásnál végzetes lehet. Ahogy Trianon is majdnem az volt.

Bármerre nézünk a világban, mindenhol sötét fellegek lebegnek, lehet Közép-Európára is egy nehezebb időszak vár. Mit üzen annak a generációnak, amely ezekben az időkben fog élni, az ön 76 évének távlatából? 

Egyszerre tragikusan nehéz és egyszerre felemelően könnyű a mai nemzedék helyzete. Felemelő, mert műveltséggel felvértezve magát elháríthatja a rá leselkedő veszélyeket – már a megszületésemkor félárván maradva nekem is ezt kellett tennem, igaz, hatévesen megismert anyámtól ehhez rengeted támogatást kaptam. Nehéz, mert a mai fiataloknak olykor támasz, támogatás híján

 

"önerőből kell egy csapdákkal teli korban személyiséggé, egyéniséggé formálnia magát,"
 

vagyis egy olyan világot teremtenie, amelynek közösségét gazdagíthatja, s amely közösségi védelmet is jelenthet neki.

Hogyan lehet egy ilyen csapdákkal teli korban személlyé és egyénné formálódni?

Olvasni kell, olvasni és olvasni. Igényes irodalmat – mondanám. De a kezdetek kezdetén belefér a lektűr is. Az elmúlt időben vita folyt arról, hogy Jókainak Az aranyember című regénye mennyire és miért közvetít káros nézeteket, s egyáltalán megemészthető-e egy diák számára. Jókai első regénye, amelyet elolvastam, A janicsárok végnapjai volt. Lenyűgözött. Utána már A kőszívű ember fiait is szerettem. Ne hangozzék nagyszülői intelemnek, de mégis, csak szükség esetén szabad használni az okostelefont és a számítógépet, amely egyébként az én életemet is hihetetlenül megkönnyíti. Felesleges használata ellen én is közelharcot vívok önmagammal. Mégis, nincs nagyobb misztérium, mint könyvet venni a kézbe és átadni magunkat az olvasás örömének. Azt hiszem, Friedrich Nietzsche mondta, hogy

 

"csak lassan szabad olvasni, át kell élni a szavakat, mondatokat, gondolatokat."
 

Hogy a könyvek lapjain önmagunkkal találkozhassunk.

Az írott szónak ereje van, lengyelországi tartózkodásom során az elő szó ugyanakkor sokszor jelent akadályt. 

A nyelvtanulás is fontos. De a világnyelvek mellett érdemes elsajátítani egy kis nyelvet is, lehetőleg egy szomszéd nép nyelvét. Ha valaki tud egy „ritka” nyelvet, esetenként könnyebben jut álláshoz, mintha csak az angol lenne a birtokában. Lengyelországban három magyar tanszék működik. Tragédia, hogy a diákokat a harmadik év után hihetetlenül kedvező anyagi ajánlatokkal elhappolják a nagy cégek. Így lehetetlen a mesterképzés. Félve mondom, mert megmosolyoghatnak; tanuljanak meg a diákok kívülről szövegeket, főképpen verseket – csak úgy a maguk hasznára. Az elhülyítés egyik hatásos formája volt, amikor a diákok túlterheltségére hivatkozva megtiltották a „könyvnélküliek” megkövetelését. Tudjuk, hogy a memoriter milyen gazdagító hatással van egyik agyféltekénk barázdáltságára. Amely feltétele az elmélyült gondolkodásnak. Persze vannak olyanok, akik a gondolkodást veszélyesnek tartják. És minden eszközt bevetnek ellene.

A rendszerváltozás egy tettre kész, elkötelezett értelmiségi generációnak adott lehetőséget, hogy maradandót alkosson. Ön lát olyan generációt, amely méltán követheti a rendszerváltók örökségét? 

Igen, színre lépett egy felkészült, művelt, a történelemben és a napi politikában, a világban uralkodó torz és megszívlelendő eszmeáramlatokban egyaránt jól eligazodó generáció. Egyik legfontosabb tulajdonságjegye, hogy nem hagyja magát manipulálni. A saját meggyőződése vezéreli. Megalapozott műveltsége révén vitába mer szállni, s elegánsan tud győzni, úgy, hogy nem alázza meg, csak leleplezi a nagyképű ellenfelet. Persze én elfogult vagy kényelmes lehetek, mert csak egy irányba figyelek. A csúsztatás, az ostobaság és az előre megfontolt aljasság ugyanis nagyon megvisel.

 

"A jellem az egyik legnagyobb emberi érték."
 

A közeli és a távoli múltból is ilyen példákat kell keresni és követni. Van elég.

 

***

 

A Visegrádi Csoport jubileuma nyomán egy-egy interjút készítünk a V4-30 sorozat keretein belül, a rendszerváltozás és a Visegrádi Együttműködés meghatározó, kortárs alakjaival. A következő állomás Lengyelország lesz, Jacek Purchla történészprofesszorral, a Jagelló Egyetem tanárával. A V4-30 sorozat nyitócikke itt érhető el. 

 

A szerző a Mandiner munkatársa, jelenleg Varsóban a Waclaw Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet ösztöndíjasa.

 

FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD / MAGYAR KRÓNIKA 

 

 A cikk forrása: mandiner.hu

 https://mandiner.hu/cikk/20210613_kovacs_istvan_polonista_interju?fbclid=IwAR0QzC2mdJ7NFL_j82GW_eDsBVnMrUG6d59ftCUALk5qxwJ_WUQmlR6kAQ0

 
Limanowskie Stowarzyszenie Historii Ożywionej Jabłoniec 1914
Adres: ul. T.Kościuszki 6, 34-600 Limanowa
KRS: 0000485295
NIP: 7372203252
REGON: 122988528
Partnerzy:
Ta strona wykorzystuje pliki cookies i inne technologie. Korzystając z witryny wyrazasz zgodę na ich używanie.Dowiedz się więcejRozumiem