A mártírhalált halt gróf sorsa máig mementóként szolgál, amiben benne van a 20. század kisebbségi létkényszerének minden embertelen döntése a jogfosztástól kezdve a kollektív bűnösségen át, az emberi méltóság önkényes semmibevételéig.

Esterházy sorstragédiája egybeforrott a felvidéki magyarságéval. De hiába a kényszerű hallgatás, emlékezete túlélte a gyilkos rendszert, szellemi öröksége máig hat, morális alapvetésként.

Ám a demokratikusnak hazudott szabad világ több mint harminc éve sem volt elég ahhoz, hogy a megítélése szlovák térfélen hivatalosan is változzon.

Esterházy János mártírsorsa fokmérője tehát a szlovák–magyar kapcsolatoknak, amelyek ugyan az évtizedek során politikai és társadalmi közegben is sok fordulatot vettek a holtponttól az őszintének ható baráti gesztusokig.

A gróf rehabilitálásának azonban a puszta gondolata is indulatokat vet, minden kezdeményező erő falakba ütközik, így a hazaárulás és a fasizmus vádjának a bélyege máig rajta. Jogi, politikai, avagy erkölcsi rehabilitációja Szlovákiában továbbra is reménytelennek tűnik.

Felfejteni sem egyszerű, s valószínűleg sok összetevője van annak, miért a merev elutasítás. A háború után, a jogfosztottság éveiben a bosszú, a gyilkos indulatok vezérelték a döntéseket. Az akkori gondolkodást hűen tükrözi egy félmondat: de hisz ő egy magyar! Mindössze ennyit mondott ugyanis Igor Daxner bíró, amikor Anton Rašla államügyész megkérdezte, miért a halálbüntetés. Remélhetően ez a félmondat ma már nem élne meg, de hogy az ellenségtudat mélyen gyökerezik, az tagadhatatlan, és ez is magyarázhatja a máig tartó érzéketlen viszonyulást. S nem kizárt, hogy benne lehet a rossz lelkiismeret is, hiszen a pribékmúltat könnyebb eltagadni, mint beismerni.

Ha van „visegrádi sorstörténet”, Esterházy Jánosé az. Lengyel édesanyján keresztül ezer szállal kötődik Lengyelországhoz, és a lengyelek is a magukénak érzik, boldoggá avatási eljárásában is kulcsszerepet vállalt a krakkói érsekség. Csehország korábbi merev álláspontja is enyhül már, objektív történészi munkák is születtek Esterházyról. A legtöbbet a volt külügyminiszter, Karel Schwarzenberg tette, az ő közbenjárásával kutatták fel földi maradványait. Szlovákia azonban továbbra is tartja elutasító álláspontját, az ügyben megszólalókat – kevés kivételtől eltekintve – érezhetően a gyűlölet vezérli, mert az igazságtól való félelem még mindig erősebb, mint az érvek.

Holott Esterházy János sorstragédiájának tisztességes és méltó rendezésével a közép-európaiság, vagy ha úgy tetszik, az egymásrautaltság, az összetartozás visegrádi eszméje érvényesülhetne.

Óriási előrelépés lenne, hisz épp a múltbeli sérelmek, a konfliktusok és a szembenállás a legnehezebb öröksége az itt élőknek. Mert mennyire lehet hiteles és őszinte a jövőépítés, ha azt sem tudjuk elérni, hogy ennyi év elteltével már kellő távolságból, objektív megközelítéssel nézzünk szembe a közös múlttal, a hibákkal, s hogy a szlovákság végre elismerje az ellenünk elkövetett súlyos bűnöket.

Ebben a munkában a felvidéki magyar politikumnak is újra meg kell találnia a feladatát. Sok munkával, érvekkel, vitákkal – bízva abban, hogy egyszer csak a régi berögződéseken, a zsigeri nacionalizmuson képes felülemelkedni egy új szemlélet, amelynek lesz bátorsága, hogy felülbírálja az elődök bűnös, igazságtalan döntéseit.

-----

Az idei év Esterházy János születésének 120. évfordulója jegyében telik. Lapunk ez alkalomból emlékszámmal tiszteleg a 20. századi felvidéki magyar történelem legnagyobbja előtt, mert meggyőződésünk Esterházy János közösségi szerepvállalása, erkölcsi hitvallása, hamis megalkuvások nélküli politikája ma is példaként szolgálhat, s megerősítést adhat a tartásában és kiállásában ugyancsak megtépázott, meggyengült közösségünknek. Őszintén reméljük, ezzel is segítjük szellemi örökségének a továbbvitelét.

 Cikk forrása: ma7.sk

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/11. számában.